Ha valaki visszatudná pörgetni az idő kerekét, igencsak meglepné a ma élőket. Mi most csak egy kicsi szegletére lennénk kíváncsiak a Hajdúság részének. Nem más ez, mint a mai Hajdúvid és a Hajdúhadházra menő utak kereszteződése. Ott, ahol a néhai Partos-csárda áll.

Ne higgyük, hogy csak a csárdaalapító szemelte ki magának az enyhén emelkedő magaslatot a Vidi-ér mocsaras vidékén. Időszámításunk előtt 5-600 évvel egy harcias népcsoport, a szkíták is megtelepedtek ezen a helyen.

A szkíta nép említése minden magyar érzésű ember szívét megborzongatja. Bár rokonságunk egyáltalán nem bizonyított, ma is nagy tiszteletben tartják az ősi hagyományokat őrzők az emléküket. A bozontos kis lovakon száguldozó, halálos pontossággal nyilazó népesség, a messzi keleti mezőkről tört be a Kárpátok gyűrűjébe, hogy ott egy új korszakot nyisson a térség történelmében. Mit is köszönhetünk ennek a keleti népnek? Több forradalmian új technológiai változást hoztak magukkal. A vas megmunkálásának tudománya például elsöpörte a bronzkort. Beköszöntött a vaskor, amikor a használati tárgyak, fegyverek vasból történő készítése általánossá válik. De ez még nem minden. Az őskori ipar másik jelentős technikai újítása is a szkítákhoz köthető. Ők honosították meg vidékünkön a fazekaskorongon történő edényformázást. Érdekes módon mégsem erről az oldalukról ismerjük őket.

Az eurázsiai sztyeppén élő, lovasnomád életmódot folytató, iráni nyelvet beszélő szkíták kiváló harcosok voltak. A szkíta harcosok igen jellegzetes fegyverzettel rendelkeztek, amelynek legfontosabb eleme az íj és a nyíl volt. Kisméretű, speciális, összetett reflexíjat használtak, amelyhez könnyű, általában háromélű, bronz hegyű nyílvessző tartozott. A kiváló szkíta íjászok nyomában mindenütt feltűnnek a különleges nyílhegyek. Nem véletlen, hogy a perzsák is alkalmaztak szkíta íjászokat, amiről többek között a marathoni csatatéren előkerült szkíta nyílhegyek árulkodnak. De a Kárpát-medencében is több erődített település ostromában vettek részt. (A vaskori fegyveres konfliktusokról az alábbi linken lehet részletesebben olvasni: http://www.magyarregeszet.hu/wp-content/uploads/2014/05/Szabo_14TA.pdf)

A magyar régészeti kutatás több mint egy évszázada felismerte azt a tényt, hogy az Alföldön előkerülő, az i.e. VII-V. századra keltezhető régészeti leletanyag rendkívül szoros rokonságot mutat a Fekete-tengertől északra fekvő Szkítia emlékanyagával. Az elsősorban temetkezésekből megismert leletanyag egyértelműen utal arra, hogy az Alföld középső és északi részén, az Északi-középhegység vidékén Szkítia területén élt lakosságból kiszakadt népcsoportok telepedtek le. A szkítáknak elsősorban a temetőit ismerjük a Kárpát-medencében, a településeikre vonatkozóan csak szórványosan rendelkezünk információval. Ezért is volt nagy meglepetés számunkra, hogy a Hajdúsági Múzeum idei régésztáborában éppen egy szkíta köralakú ház maradványára sikerült bukkanunk .

Az építmény közepén egy cölöplyukat bontottunk ki, amely egy sátorszerű tetőszerkezetet tarthatott. A betöltésében találtunk tüzelésre utaló nyomokat, a padlóját pedig alaposan letapasztották. A ház földjébe pedig egy véletlenül elhagyott háromélű nyílhegyet találtunk.

A ház körül pedig néhány gabonatároló gödröt bontottunk ki.

Az elmúlt néhány év régészeti kutatása további szkíta leletek előkerülését is eredményezte Hajdúböszörmény határában. A zeleméri földvár szisztematikus topográfiai kutatása során egy koncentrikus körökből álló mintát ábrázoló agyagpecsétlő került felszínre.

E különleges tárgyakat feltehetőleg szövetek, illetve az emberi test díszítésére használták. A pecsétlőket gyakran vörös okkert tartalmazó kis edénnyel együtt helyezték a sírba. A Kárpát-medence éghajlati viszonyai sajnos nem kedveznek a régészeti korú szerves anyagok fennmaradásának, így még nem sikerült ilyen pecsétlőkkel díszített lenyomatokra bukkanunk.

Reméljük, hogy ezek az apró leletek, újabb mozaikok értelmezése közelebb visz minket a Hajdúság vaskori történetének megismeréséhez.

Dr. Bálint Marianna

régész