Az előkészítő munkák eredményeinek kiértékelése után a halastó kivitelezése 2021 nyarán kezdődött meg, amely első fázisában csak a felső humuszréteget távolították el a régészeti szempontok maximális figyelembe vétele mellett. Úgy – óvatosan – végezték, hogy a sárga bolygatatlan altalajba mélyülő egykori beásások foltjait meg lehessen figyelni. Miért is? Gondoljunk csak bele, ha bármilyen gödröt is ásunk ki, a kitermelt föld mindenképpen összekeveredik, sohasem tudjuk azt ugyanúgy visszalapátolni. Szakszerűen fogalmazva a gödör nem ugyanazzal a talajrétegződéssel temetődik vissza, a betöltés színe és állaga eltér a nem bolygatott talajétól. Ugyanez történt a régészeti módszerekkel kutatott korokban is. A különböző régészeti korszakokban kiásott gabonatároló vermek, árkok, házak és sírok különböző betöltésű foltokként rajzolódnak ki az altalaj jelentkezési szintjén, így a régész számára elsődleges fontosságú azok megfigyelése, dokumentálása.

A humuszréteg eltávolítása szakaszosan történt, a tulajdonos csak azután alakította ki a halastó végleges fenékszintjét, amikor a lehumuszolt területen végeztünk a feltárt régészeti jelenségek dokumentálásával. A régészeti kutatás így a kivitelezés üteméhez igazodott, és a kivitelezés a régészeti kutatás függvényében folytatódott. Ritka az ilyen együttműködés a beruházó és a régészek között.

Ahogy fokozatosan növekedett a lehumuszolt terület nagysága, úgy vált egyre világosabbá számunkra, hogy – előzetes várakozásunkkal szemben – egy jóval összetettebb lelőhellyel van dolgunk.

A próbafeltárás – a szakmai protokollnak megfelelően – mindössze a tervezési terület néhány százalékát érintette. A kutatóárkok helyét igyekeztünk úgy elosztani, hogy azok minden jellegzetes térszint (pl. magasabb kiemelkedéseket ) érintsenek. Az előzetes kutatás során elsősorban azokra a kérdésekre kerestük a válaszokat, hogy van-e a tervezési területnek olyan részlete, ahol sűrűbben, vagy éppen ritkábban húzódnak a régészeti objektumok, illetve esetleg egyáltalán nincsenek.

Egy ásatási beszámolóban elkerülhetetlen az objektum szó használata, de mit is értenek a régészek alatta? Egy feltáráson minden olyan jelenséget, ember alkotta képződményt, ami jól megkülönböztethető a természeti környezet elemeitől objektumnak nevezünk, ami lehet gödör, árok, ház, rom, kemence, cölöplyuk, sír.

Az előzetes adatgyűjtés során a terepbejárás alkalmával gyűjtött kerámiatöredékek jelezték a területen a régészeti kultúrák megtelepedését, de nem minden – a feltárás során később igazolt – korszakot sikerült akkor azonosítani. A terepbejárás során egyértelműen újkőkorinak, azaz neolitikusnak meghatározható kerámiatöredéket nem találtunk, pedig a feltárás kezdetén, a lelőhely délkeleti negyedében szinte kizárólag csak újkőkori objektumok kerültek elő.

A neolitikum idején jelentős változások történtek az emberiség történetében. Ez az az időszak, amikor az emberek a gabonatermesztés és állattartás alapjait elsajátították. Ez robbanásszerű fejlődést indított meg, így nem véletlen, hogy neolitikus forradalomnak nevezik ezen újítások meggyökeresedését. A háziasított állattartás és az egyre nagyobb hozamokat produkáló növénytermesztés a mai gazdálkodásunknak is az alapja.

A Szőke-zugban húzódó lelőhelyünkön a neolitikum késői szakaszából, a Tiszai-kultúrához tatozó régészeti jelenségeket tártunk fel. Ennek a kultúrának a létezését i. e. 5000-től i. e. 4500-ig igazolják a régészeti leletek az Alföldön.

A neolit településhez elsősorban különböző kisebb-nagyobb gödrök tatoztak. Feltűnő ezek között a szinte szabvány szerint készülő egy méter átmérőjű, íves oldalú gödrök sokasága, amelyekből alig került elő régészeti leletanyag, mindössze egy-két apró kerámiatöredéket leltünk bennük. Megtaláltuk az itt élt újkőkori emberek agyagkitermelő gödreit is, amelyből az edényeik készítéséhez és a házaik építéséhez szükséges agyagot nyerték ki. Ha a település lakói már nem bányásztak belőlük agyagot, mindenféle hulladékkal dobálták tele azokat. Az egyik szabálytalan alakú, nagyméretű gödörből őstulkok szarvai kerültek elő, ezek az egykor kapitális méretű példányokat díszítő ékek már méretüknél fogva is jelentős leletnek minősülnek.

A neolit jelenségek speciális csoportját alkották azok a gödrök, amelyeknek – a régész legnagyobb bosszúságára – a humuszolási szinten beásásra utaló, markáns, élesen elváló foltja nem rajzolódott ki, hanem csak sok-sok kerámiatöredék, patics- és tapasztásdarab sűrűsödése jelezte őket. Ezekből a gödrökből a Tiszai-kultúra gyönyörűen díszített, különböző motívumokba elrendezett bekarcolt mintákkal díszített edényei kerültek elő.

A neolitikumban nagyméretű, téglalapalakú, paticsfalú, felszíni házakban laktak. A lelőhelyen a házaknak csak közvetett nyomait találtuk meg, a tartószerkezethez leásott cölöpök szépen rendezett soraira ugyanis nem bukkantunk a feltárás során. A lehumuszolt felszínen azonban rendszertelenül kisebb-nagyobb halmokat találtunk paticsból és tapasztásból. A kiégett agyagrögök, azaz a paticsok és az áglenyomatos tapasztás darabok a lelőhelyen egykor itt állt házak nyomait mutatják. Sajnos a tapasztás darabok felszedése után alattuk a házak padlójára utaló jelenségeket nem találtunk. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy itt egy olyan házépítési technológiát honosítottak meg, amely nem mélyült jelentősen a talajba, így nyomaikat régészeti módszerekkel nem tudjuk megtalálni. A faszerkezetes, náddal, szalmával és ágakkal fedett házak igen gyúlékonyak voltak, hamar lángra kaptak egy-egy kipattanó szikrától. De az is előfordulhatott, hogy a lakók szándékosan gyújtották fel azokat.

Miért tették ezt? Valószínűleg a „társbérlők” miatt. A bolhák, tetvek és egyéb élősködők szintén élvezni akarták a házak nyújtotta előnyöket, hiszen itt számukra „kéznél” volt az ember és a vele egy fedél alatt lakó állatok. Amikor az őskori ember számára már nagyon kellemetlenné váltak az ingyenélő lakótársak, egyszerűen kipakolták a házukat, majd felgyújtották azokat. A megégett házfaltapasztást, a paticsot egyszerűen belekaparták egy közeli gödörbe. Ha egyszer valakinek lenne ideje egy ilyen gödör tartalmát – mint egy hatalmas puzzle-t – összerakni, megtudná, hogy milyen is volt egy ilyen házfal. Festett volt, vagy mintákat karcolt bele a valamikori lakosa? Egyszer erre is fog születni valamiféle technikai megoldás…

A neolitikum idején még nem alakultak ki a településektől elkülönült temetők. Az elhunytakat a településen belül, a házak között temették el. Extrém esetek is előfordultak már más lelőhelyeken ahol,  olyan nehezen tudtak elszakadni az elhunyt családtagtól, hogy a ház padlója alá ásták el. Talán úgy képzelték, hogy így továbbra is részese a család mindennapjainak. A lelőhelyen ezidáig két neolit temetkezést tártunk fel. Az újkőkor idején a halottakat általában zsugorított helyzetben, azaz a lábakat felhúzott helyzetben, a karokat is felhúzva az arc elé helyezték. A testtartás az alvást imitálhatta a korabeli hitvilágban. Az egyik sírban mellékletként elhelyezett okker rögöket is találtunk. Az okker a vér, az élet színe lehetett, ezért előfordult, hogy az okkerrel bekenték a test bizonyos részeit. Az eddigi megfigyelések alapján a férfiakat a jobboldalukra, a nőket a baloldalukra fektették.

A neolit település objektumaiban számos kőeszközt találtunk, amelyek között megtaláljuk a csiszolással kialakított kőbaltákat, valamint a pattintással készült kisebb-nagyobb pengéket is. A kőeszközöket olyan precizitással munkálták meg, hogy mai kor embere hitetlenkedve nézi a finoman polírozott felületeket. A baltákba fúrt nyéllyukakat látva a 21. századi érdeklődő – hiába is magyarázzuk az akkori technológiát – nem hiszi el, hogy azokat az őskori ember készítette.

Az eszközök nyersanyagaként szolgáló köveket messziről kellett beszerezniük, az obszidiánt Tokajból hozhatták. A kőbaltákhoz és kővésőkhöz szükséges zöldes színű vulkáni eredetű kőzetet, a szienitet már jóval messzebbről kellett beszerezniük, ami arra utal, hogy kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek már ebben a korszakban is.

Folytatása következik: Hány lába is van egy embernek?

Dr. Bálint Marianna

régész