A Tiszai-kultúra lakóinak elköltözése után is lakták emberek a Szőke-zugot, sajátos módon a rézkornak is csak a késői szakaszából találtunk objektumokat..Rézkornak nevezzük azt a korszakot, amikor az ember valószínűleg véletlenül rájött arra, hogy egy kőzet egy olyan anyagot tartalmaz, amelyet meg tudnak munkálni. Az többször is felhasználható és a kővel ellentétben  többféle formavilág rejlik benne. A rézkori megtelepedés a lelőhelyen sokkal kevésbé volt intenzív a neolithoz képest. Ebből a korszakból sokkal kevesebb jelenséget találtunk, de azok számos izgalmat rejtettek magukban.

Említést érdemel az a tároló verem, amelyből egy több mint 50 cm magas, vastag falú gabonatároló edény nagyméretű darabjai kerültek elő. Készítője a Baden-kultúrára jellemző, egymást metsző bekarcolt vonalakból álló hálómintával díszítette az edényt. A Baden-kultúra lakossága i.e. 3600-2800 között népesítette be Közép- és Délkelet-Európa jelentős részét. A kultúrát első lelőhelyéről, egy ausztriai barlangról nevezték el. A régészek kultúrának nevezik, azokat a területileg jól körülhatárolható földrajzi egységeket, ahol az anyagi kultúra és a hitvilág egyforma. A közösség tagjai csaknem azonos megmunkálású eszközöket, formájú és díszítésű edényeket használnak, hasonló szerkezetű településeken laknak, és azonos hitvilággal, temetkezési szokásokkal rendelkeznek. A régészeti kultúrákat általában első jelentős leleteik lelőhelyéről nevezik el.

A fejezetcím egy kis magyarázatra szorul. A korhasztásos temetkezések hátterében, amikor az elhunyt maradványait sértetlenül, lehetőség szerint hiánytalan, vagy ép állapotban (a dokumentáló régész számára anatómiai rendben)  helyezik el a sírgödörben, az a korszakokon átívelő hit állhat, hogy az elhunyt vagy feltámadhat (pl. kereszténység) vagy a túlvilágon folytathatja az életét. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben „szükség van” a test minél épebb megőrzésére. Az egészséges, normál testfelépítésű ember két lábbal születik. Ha élete folyamán nem veszíti el egyetlen testrészét sem, akkor a hátramaradók ebben az állapotában helyezik örök nyugalomra. Ha szerencséje van az elhunytnak először a régészekkel találkozik, akik szakszerűen feltárják és biztonságba helyezik a maradványait. Viszont ha egy munkagép hozza felszínre, akkor nem biztos, hogy a feltámadás „zökkenőmentesen” fog végbe menni.

Az egyik legérdekesebb rézkori objektumunk egy egyszerű szabályos kör alakú, rézsűs oldalú gödörnek indult.

Egészen az is volt, amíg az első embercsontra rá nem bukkantunk. Innentől kezdve óvatosabban folytattuk a gödör bontását, ami meg is hozta ez eredményét. A gödör státusza megváltozott, továbbiakban sírként tekintettünk rá, és az ásatási protokollt is ennek megfelelően alkalmaztuk. Aprólékosabb módszerek, és finomabb eszközök vették át az ásó és lapát helyét. Tettük ezt mindazért, hogy megkíméljük a csontokat és az esetleges melléjük temetett leleteket. Mire teljesen kibontottuk a gödröt, egy érdekes jelenség-együttes rajzolódott ki. Az elhunythoz hasonlóan mi is leesett állal álltunk a gödör felett.

A gödör középpontjában egy emberi csontváz fekszik. Az, hogy az elhunytat miért ilyen módon temették el számos kérdést vet fel. A rézkorban alapvető változás következik be a települések és a temetkezések viszonyában. Kialakulnak a településektől elkülönülő, azoktól elhatárolt, ún. rendezett temetők, melyekbe meghatározott szabály- és szokásrend alapján temetik el az elhunytakat. Ennek ellenére a rézkori közösség lakói között találunk olyanokat, akiket a településen belül temettek el, néha egészen szokatlan körülmények között. De térjünk is vissza a lelőhelyünkön talált egyénhez.

Az elhunytat oldalára fektetve helyezték a gödörbe, első ránézésre úgy, hogy a kezét felhúzták az arca elé. Már a rajzoláskor feltűnt, hogy valami nincs rendben az emberünkkel, ugyanis, amikor a rajzoló megmutatta az elkészült rajzot, olyan furcsán nagynak látszódott az arca elé helyezett „keze”. Majd az alapos dokumentálás után elkezdtük felszedni a csontokat, és az igazi meglepetés ekkor ért bennünket.

A karcsontok felszedése után a „kéz” csontjai következtek, azonban az alkarcsont folytatásában sarok- és ugrócsontot találtunk, amelyeket anatómiai rendben követtek a lábtőcsontok, a lábközépcsontok, és a lábujjpercek. Azonnal világossá vált, hogy miért is van olyan nagy keze a rajzon az illetőnek, ugyanis, amit a kezének gondoltunk, arról kiderült, hogy valójában egy láb. Az előzetes antropológiai vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a láb egy másik személyhez tartozott. A gödörben talált, első pillantásra egy elhunyt földi maradványainak tűnő csontanyaghoz így, összesen négy láb tartozott és két állkapocs. Dr. Martin Trautmann antropológus végül azt is megállapította, hogy a gödörben talált embercsontok két egyénhez, egy 20-40 év közötti és egy másik 20-30 év közötti felnőtt férfihez tartoztak. Ráadásul a második egyén egyik jobb lábujján gyógyult törés is megfigyelhető volt. Azokat az eseményeket – a mai ember számára rendkívül különösnek és barbárnak jellemezhető vallási rituálékat, istenségeknek, természetfeletti erőknek szolgáló emberáldozatokat – pontosan nem ismerjük, melyek eredményeképpen az itt eltemetetteknek levágták a fejét, kezét, lábát.

A gödör alján a váz mellett megtaláltuk még egy állatkölyök, valószínűleg egy kiskutya maradványait is, amelyen egy emberi alsó állkapocs feküdt. Különös, de a gödör természettudományos (szénizotópos) keltezése során kiderült, hogy ezek a csontok nem egyidősek a gödörben talál emberi maradványokkal, hiszen kb. Kr.e. 5000 – 4800 közötti, tehát a késő neolitikum időszakára tehetők. Örök rejtély marad, hogy a kiskutya csontjai miképpen maradhattak épségben egy gödörben várva arra, hogy ezer évekkel később valaki egy emberi álkapcsot helyezzen rá.

A gödörből több edény töredékei is előkerültek, amelyek között előkerült egy kisméretű, perem fölé felhúzott fülű díszített merice, valamint egy perem fölé húzott szalagfüles korsó is, melyek a késő rézkori Baden-kultúra jellegzetes edénytípusait képviselik.

Egyetlen apró emberi csonttöredék (pontosabban a benne megőrződött szerves szén) segítségével a debreceni ATOMKI Hertelendi Ede Környezetanalitikai Laboratóriumában sikeresen meghatározták az eltemetett emberek halálának és eltemetésének idejét. A szénizotópos (vagy radiokarbon) mérés alapján, a legnagyobb valószínűséggel Kr.e. 3340 – 2920 közötti időszakban, tehát valóban a késő rézkor időszakában haltak meg és kerültek bele ebbe a különös gödörbe a férfiak. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Dani Jánosnak, a Déri Múzeum régészének, a természettudományos vizsgálatok elvégzéséért.

Ebben az egy gödörben a Baden-kultúra temetkezési szokásainak sokszínűségét figyelhetjük meg. A települések területén eltemetettek esetén előfordul a tömegsír-szerű temetés, az állatokkal történő együttes elhantolás.

Végső soron az egyén származására vonatkozóan is képes ma már a modern biorégészet megállapításokkal szolgálni. Ehhez azonban DNS-t tartalmazó csontmintákat kell leadni valamelyik ezzel foglalkozó archeogenetikai kutatólaborba. A hagyományos embertani vizsgálat azt azonban megállapította, hogy a gödörben talált két felnőtt férfi inkább gracilis (törékeny) alkatú lehetett, tehát nagy valószínűséggel a helyi késő rézkori lakossághoz tartozhattak.

Ez a megállapítás a mi esetükben pedig azért fontos, mert a Tisza-vidéki rézkor történetét nem csupán a helyi kultúrák fejlődése határozta meg, de jelentős szerepet játszott ebben idegen eredetű (a Kárpát-medencén kívülről bevándorolt) népi elemek megjelenése is. De ez már egy másik történet….

Folytatása következik …

Dr. Bálint Marianna

régész