Nézzük csak, hogy milyen nem várt eseményekkel kell szembesülnie a régésznek, amelyek felülírnak minden tervet és elképzelést!

Arról volt tudomásunk, hogy az ásatásunk környezetében kerültek már elő X-XI. századi leletek. A két halastó között árválkodó Köves-halmot M. Nepper Ibolya kutatta, aki egy román stílusú kis templom maradványát tárta fel rajta. Sajnos a maradvány szót kellett használnunk, hiszen minden a környéken található dombocskát, halmot, kiemelkedést a terület akkori gazdái földkitermelő helynek tekintettek. Így esett áldozatul többek között a Nagy-Róna-halom a Vidi-zugi halastavak kialakításának, amit teljesen elhordtak, és napjainkban már semmi sem emlékeztet az egykori halomra. A környék legimpozánsabb kurgánját a Nagy-Süldős-halmot is megbontották, végzetesen elcsúfítva eredeti formáját, így ma már csak a torzója áll. Hiába, már csak ilyen az ember. Más sírját sem tartja tiszteletben.

A feltárási területünk keleti szélén, közvetlenül a Süldős-ér nyugati partján egy alacsony dombhát húzódik, amely egyben a feltárási terület legmagasabb pontja is. A próbafeltárás során ezért itt is kijelöltünk egy kutatóárkot, amelyben két őskori gödör rajzolódott ki. A gödrök bontásakor itt-ott felbukkanó, szórványosan jelentkező embercsontot is találtunk, amelyekről akkor még úgy gondoltuk, hogy az őskori objektumokhoz tartoznak, hiszen ez abban a korszakban teljesen megszokott jelenség volt. A dombocskának a későbbiekben még lesz jelentősége. Nem is akármilyen!

Amikor a leendő halastó földmunkáival elértünk a kis dombocskához a sorokban előkerült csontvázak azonban egyértelművé tették, hogy egy temetővel van dolgunk.

A csontvázak nyugat-keleti tengely mentén feküdtek, úgy, hogy a koponya helyezkedett el nyugaton, így az elhunytak a túlvilágon a hiedelmük szerint, legalább is most így véljük, a felkelő nap látványában tudtak gyönyörködni. A megfigyelt temetkezési szokások alapján kezdtünk egyre biztosabbak lenni abban, hogy egy X-XI. századi temetőre bukkantunk.

Bármilyen óvatosan is végeztük a gépi humuszolást a viszonylag kis mélységben jelentkező sírok megsínylették a 40 tonnás munkagép által végzett földmunkát. Mentségünkre legyen mondva, hogy az erózió által erősen lekoptatott dombhátat a mezőgazdasági műveléssel is éveken át bolygatták. Szerencsésebbek voltak azok a sírok, amelyek a valamikori domb alján helyezkedtek el, ezeket a dombról lemosott, itt lerakódott humuszréteg védte meg.

A feltárás során olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy a humuszolás közben folyamatosan tudtunk műszeres leletfelderítést végezni. A humuszréteget 20-30 cm vastagságú rétegekben távolítottuk el, amit fémkereső detektorral minden egyes alkalommal alaposan átvizsgáltunk.

Ennek következtében egy jól körülhatárolható területen számos aranyozott ezüst honfoglaláskori veret került elő. Kicsit meg is ijedtünk, hogy egy igen nagy kiterjedésű honfoglaláskori temetőre bukkantunk, aminek a feltárása jelentős idő és munkatöbblettel jár. Azután a humuszolás során némi megnyugvással,és némi szomorúsággal, vettük tudomásul, hogy a Ny-K-i tájolású temető kizárólag az É-D-i irányú kis hátacskára koncentrálódik. Itt aztán lehetőségünk nyílt találkozni az ősökkel.

A táj-a környék honfoglaláskori történetéhez hozzátartozik, hogy lelőhelyünktől néhány száz méter távolságban egy másik honfoglaláskori temető húzódik. Az 1980-as években a helyi téesz anyagnyerő helyet keresett a közelben, így a már jól bevett gyakorlat alapján hozzákezdtek egy alacsony domb elhordásába, ám a földmunkák közben embercsontok kerültek elő. A dombon a Magyar Nemzeti Múzeum Fodor István vezetésével végzett leletmentést. A feltárás csak a megbolygatott területre szorítkozott, a feltárt sírokból kaftánveretek, fegyverek és egyéb más honfoglaláskori ékítmények kerültek felszínre.

A tapasztaltak szerint a mi kis temetőnk bizonyult szegényesebbnek, mivel itt legtöbbször melléklet nélkül, vagy egy-két ezüst hajkarikával, fülesgombbal bocsájtották a túlvilágra az elhunytakat. Egy-két kivétel azért akadt, mivel találtunk bajelhárító, ólomból készült csüngőt is, csörgőgombot is. A leletanyag alapján teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy XI. századra helyezhető köznépi temetővel van dolgunk. A temető feltárásának második ütemében bízunk benne, hogy a régészek szerencséje néhány gazdagabb melléklettel rendelkező sírral is megajándékoz minket.

Mivel a temetőt sikerült három irányból teljesen lehatárolni, így arra a következtetésre jutottunk, hogy a szép számmal talált gazdag szórvány aranyozott ezüst veretek a honfoglaláskori településen a mindennapi élet során, a járószinten elhagyott tárgyak lehetnek. Így eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy a honfoglalók a hétköznapokban is díszes ruhákban jártak. Nem tartjuk kizártnak azt sem, hogy a közelben kell még lenni egy további, harmadik honfoglaláskori temetőnek, ahová az aranyozott ezüst veretekkel díszített ruhák viselőit temették el.

Térjünk vissza egy kicsit az egyik sírban talál ékszerre egy úgynevezett lunulára, azaz félhold alakú csüngőre, amelynek közeli párhuzamát mintegy száz méterrel távolabb találtuk meg egy nem szokványos leletösszefüggésben. Ma úgy gondoljuk, hogy bajelhárító szerepet tulajdoníthattak a holdnak, amely hónapról hónapra megújul. A temetőtől nyugatra feltártunk néhány külső kemencét és házat, amelyek pontos korszak besorolását éppen ez a lunula tette lehetővé, ennek a honfoglaláskori ékszernek a segítségével tudtuk ezeket a településobjektumokat a X-XI. századra keltezni, azaz a feltárt temetőnkkel azonos időszakra. Ilyen összefüggésekre nem túl gyakran talál a régészet.

A félhold alakú csüngőt a X-XI. századi település legérdekesebb objektumában találtuk meg, mégpedig egy külső kemencében. A kemence sütőfelületére egy lókoponyát helyeztek, a leletkörülmények egyértelműen arról árulkodnak, hogy a lófejet nem megsütni akarták, hanem azt akkor helyezték a kemencébe, amikor abban már nem gyújtottak többet tüzet. A lunulát pedig erre a lókoponyára helyezték rá.

Hasonló áldozattal találkoztunk az egyik feltárt házban is, ahol a ház közepén a padlóra fektetve találtunk lókoponyát és más lócsontokat is. A fenti jelenségek valószínűleg valamilyen babonával, rítussal hozhatók kapcsolatba. Talán segít ezeknek a jelenségeknek a megértésében az a körülmény, hogy a település lakói tudatosan készültek a település elhagyására, a házakat kitakarították, ugyanis a házak padlóján nem találtunk semmilyen a településen folyó élethez kapcsolható tárgyakat, eszközöket, edényeket. A házak tudatos kitakarítása miatt nem találtunk bennük korhatározó kerámiatöredékeket sem. A fenti körülmények alapján valószínűsíthetjük, hogy a település felhagyásával hozhatók kapcsolatba azok a cselekmények, amelyek a lócsontok és a lunula elhelyezését eredményezték.

Ezeknek az áldozatoknak a pontos okát még csak sejtjük, de bízunk benne, hogy továbbiakban előkerülő hasonló leletek újabb adatokkal fognak szolgálni a felhagyási áldozatok pontos értelmezéséhez. Arra vonatkozóan, hogy mikor költöztek el innen a lelőhelyünkről az Árpád-kori pénzek nyújthatnak némi támpontot. A járószintről ezidáig Szent István és Szent László pénzeit találtuk meg, így valószínű, hogy a XI. század végén a XII. század elején történhetett. Mi késztethette a lakóhelyük önkéntes felhagyására az itt lakókat? Megint csak találgatni tudunk. Talán egy új birtokos telepíthette máshová a falusiakat, de az is előfordul, hogy a kereszténység megerősödésével a néhány száz méterre megépült templom közelségétől remélték az új istenség gondoskodó védelmét, ezért közelebb költöztek és a halottaikat is ezentúl a templomkörüli temetőbe temették. Az előkerült leletek alapján bizton állíthatjuk, hogy a magyarság a honfoglalás korától az Árpád-kor végéig folyamatosan jelen volt a Szőke-zugban. Találkoztunk az Ősökkel!

Dr. Bálint Marianna

régész

fotók: Horváth Tamás

drón felvétel: Pelta Bt.