„VÉRZETTEK ÉS ELHULLTAK ŐK…”
Az első nagy világégés és annak emlékezete
A XX századba lépő Hajdúböszörményt egy polgáriasodott városkép jellemzi. A magas kultúra nívóját a főteret megtöltő új épületek és a civil szféra kezdeményezéseinek megvalósult „termékei” jelzik. A polgári fejlődés egy sajátos arca alakult ki itt a hagyományaihoz ragaszkodó hajdú közösség berkein belül. Ez a gyarapodás egy olyan környezetben valósulhatott meg, amelyben egy viszonylagos hosszú időn keresztül biztosított volt a külső behatásoktól menetes, zavartalan hátország.
A változás, mint egy időzített bomba robban be ebbe az idilli atmoszférába és borítja fel a több tíz éves csend és kiszámíthatóság állandóságát. Az előszélnek tekinthető Bosznia-Hercegovina annexiója (bekebelezése – 1908) és a későbbi szarajevói merénylet utóhatása a világ, benne szűkebb hazánk és városunk történelmének egyik legvéresebb korszakát hozta el.
A kiállítása a hajdúsági baka előtt tiszteleg. Emlékét úgy próbálja megőrizni, hogy betekintést enged annak frontvonalbeli életébe. Az önként vállalt és besorozott hajdúsági katonák a Közös és honvéd hadsereg szinte minden egyes katonai alakulatában helyt álltak.
A besorozott böszörményi férfiak java a KUK 39. és a 3. honvéd gyalogezred állományai közé került.
Császári és királyi 39. gyalogezred:
A gyalogezred története egészen a hét éves háborúig nyúlik vissza (1756). Az 39 ezreddel egy időben születettek meg a hajdúsági huszárság hagyományait megteremtő könnyűlovas innsurrens ezredek (lásd: Hajdúkerület története kiállítás). A 39-esek ott voltak a modern kor kezdetének fontosabb európai hadszínterein. A francia háborúk véres ütközetei során szerzett hírnevüket a 48/49-es forradalom és szabadságharca illetve az olasz függetlenségi háborúk alkalmával tovább növelték. „Debrecen háziezrede” az I világháború során is bizonyította rátermettségét. A hajdúsági bakák köztük a böszörményiek az első nagy világégés során a legvéresebb harcok sűrűjében állták a sarat az ellenséges arcvonalakkal szemben. Ott voltak Galícia és a Dukla-szoros embert próbáló ütközeteinél, végig küzdötték a Doberdói fennsík szikláiba vájt lövészárkaiban az isonzói csaták kegyetlen hadjáratait. A háború végével a monarchiával együtt az ezred is megszűnt létezni.
A háborút lezáró fegyverszünetekkel (1918. november 3. Piave; november 13. Belgrád) Magyarország számára nem jött még el a béke ideje. A román hadsereg kihasználva a kínálkozó alkalmat behatolt Erdélybe és megszállta azt a kijelölt demarkációs vonalig. A román hadsereg Erdély elfoglalása után egészen a Tisza folyóig nyomult előre magába kebelezve az alföldi városaink egy részét, köztük a Hajdúság szívének számító Hajdúböszörményt is.
A Nemzeti Tanácsot váltó román megszálló csapatok jelentős károkat okoztak a város életében. A rekvirálások és rablások sorozata a Párizsi békekötést követő kivonulással véget értek, azonban a megpróbáltatások és a Trianoni békediktátummal az ország testén esett csonkítások még hosszú időre ráborították a kétségbeesés fekete leplét a civil és a politikai élet hétköznapjaira.
Baltazár Dezső (1871-1936):
A korszak meghatározó egyházi és világi embere, aki a protestáns alapokon nyugvó politikájával az ellenzékiséget igyekezett meghonosítani a kormánypárti nacionalizmussal szemben. Édesapja az a Baltazár János hajdúkerületi mérnök volt, akinek a nevéhez fűződik a városképet jelen pillanatban is meghatározó főtér arculatának megtervezése, kialakítása.
A szülővárosát (egy rövid ideig) lelkészként szolgáló Baltazár Dezsőt 1911-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének és egyben a Debreceni nagytemplom lelkipásztorának választották. A püspök Debrecen központtal és zeleméri kúriájának otthont adó biztonságában próbálkozott kálvinista politikájának olykor veszélyekkel tűzdelt útján megmaradni és a biblia tanításának a végsőkig megfelelni.
A Trianont követő országos gyász életre hívta a nacionalista eszmék által felkarolt területi integritás visszaállításának ideáját. Számtalan nagyvárosban és az országhatáron belül maradt kisebb településeken egyaránt elkezdődött a revízió eszméjének felkarolása, és ezzel a magyar nemzettudat erősítése. Hajdúböszörmény is csakhamar csatlakozott a fájdalom eme közös teherviselésének helyi kifejezéséhez.
Többek között emlékművet avattak a város főterén, szárnyat bontott a Levente mozgalom, virágzott a cserkészet, megalakult a Törekvés Dalkör, mely a böszörményi értelmiség egy részét magába olvasztva tovább mélyítette Hajdúböszörmény nevét a közös megemlékezés márványtábláján.
Nagy Zsolt
történész