„Az élet három szüksége…”

Ezen a kiállításon, az emberi élet fordulóit egy olyan egységben láthatják, mely a műtárgyakon keresztül ‒ a digitális világ segítségével ‒ azon szokáscselekmények tárházába is betekintést nyújt a Tisztelt Látogatónak, ahol feltárul a születés, házasság és a halálozás elválaszthatatlan örök törvénye:

‒ „Csak az nem öregszik, aki még nem született meg.” – mondják a hajdúsági emberek. A születés és a halál közötti idő – attól függően változik –, hogy kinek mit mért a Teremtő.

A kiállítás megszületésének célja és oka is éppen ennek a hármasságnak a megfejtése és megfeleltetése volt. A hajdani nagyhajdú városok – Böszörmény, Szoboszló, Nánás, Dorog, Hadház és Vámospércs települések –, e fenti hármasságban megélt és gyakorolt szokásait kívánta összefoglalni, és egy olyan rendszerbe ágyazva bemutatni, amelyben nem csak a hasonlóságokra kívántunk rámutatni, hanem azokra a különbözőségekre is, amelyekkel együtt mondhatjuk csak ki teljes bizonyossággal, hogy íme ezek a hajdúvárosok lakóinak a születéshez, a házassághoz és a halálhoz fűződő szokásai.

„Születéstől a Házasságig”

A születés idejében általánosan elfogadott szokás szerint – a gyermek nemére vonatkozólag – még azt mondták: ‒ „Mindegy az, csak egíssíges legyík.” De a párválasztás idején – a házastársra vonatkozóan – azonban már sokkal radikálisabban fogalmaztak. Az engedékenyebb szülők, akik a párválasztás súlyát és gondját kizárólag lányukra, vagy fiúk döntésére bízták, csak az esetleges rossz döntést követően alkották meg vitriolos gondolatukat: ‒ „Ki milyet szakít, olyat szagol!”

„A Születés”

A gyermek születése ősidők óta az emberi élet egyik legmeghatározóbb eseménye. Egy új élet kezdete minden esetben ambivalens érzéseket kelt, egyszerre szent és profán, fennkölt és ugyanakkor hétköznapi is. Gondoljunk csak arra, hány és hányféle megfogalmazást ismer a magyar nyelv a szülést megelőző állapotokra, mely lehet emelkedett: áldott állapotban van, de lehet hétköznapi is, mint a terhes szó.

A rokonság tájékoztatásának ideje családonként változott. Volt, aki íziben világgá kürtölte gyermekének érkezését, de volt, aki ezt már csak arra az időszakra hagyta, mikor egyébként sem lehetett azt már titkolni. Ez utóbbi magyarázatát az adja, hogy az újasszony nem akarta kitenni magát, annak az eshetőségnek, hogy elvetélése esetén szó érje a ház elejit.

A gyermek neme

A születendő gyermek neme az első gyermek esetében még nem igazán foglalkoztatta a szülőket: „Mindegy a, hogy mi lesz, csak az a lényeg, hogy egísssíges legyík!” – mondták. A következő gyermekek sorában azonban mindig fontosnak tartották, hogy fiú is legyen a gyermekek között, hiszen a fiú utód nélküli családokat – az ún. magtalanul elhaltakat – megszólták, mert a családi név nem öröklődött tovább.

A szülés

Előkészületek

Az anya mindig előkészült leendő gyermeke fogadására, már hónapokkal a szülés leendő időpontja előtt elkezdte gyűjteni a kelengyét. Gyolcsot vagy kartont vettek, fehéret vagy mintásat, attól függően milyen nemű gyermekre számítottak, kéket (fiúknak) vagy rózsaszínt (lányoknak), amelyből kisingeket szabtak.

 A bábák

A bábák szerepe, és a nép körében való megítélése is kettős. Egyrészről nélkülözhetetlenségük révén tevékenységük szükségszerű, így kívánatos volt minden egyes családnál. Egyszerre övezte őket tiszteletteljes tekintély, ugyanakkor félelemmel vegyített távolságtartás is. Éppen ez a kettősség táplálta évszázadokon keresztül a születés és a bábák körüli hiedelmeket, illetve vezetett e hiedelmek gyakorlásának fennmaradásához.

A bábák szerepét több okból is fontosnak kell tartanunk, hiszen a XVIII. század derekán a hajdúvárosok közül chyrurgus – az akkori magyar elnevezéssel élve borbély – is csak Böszörményben, Nánáson és Szoboszlón működött. A hat ún. „öreg” hajdúvárosban csak a bábák száma volt elegendő, így a szülés, illetve a csecsemők körüli egészségügyi ellátás mellett rájuk hárult a lakosok egyéb betegségeinek a gyógykezelése is: ‒ „Köteles a’ Kerületi Bába, ha valamely Városba nehezen Szülő Asszonyhoz hivattatik, minden késedelem nélkül ott megjelenni, és akármely szegény Asszony légyen, a’Bábai Segedelmet nékie minden készséget el nyújtani. Hogy pedig a’ Fogházban lévő Rab Asszony Személyeknek is midőnn kívántatik Bábai Szolgálatják megtehesse, szükség lenne annak a’ Praetorialis Helélyenn lakni. A’ Kerületi Bábára nézve elhatároztatott, hogy ezutánn állandó lakása Böszörménybe lészen”

A szülés folyamata ‒ az ún. „compók”.

A vajúdás kezdetekor a férj értesítette a bábát. Amikor a bába megérkezett a házhoz, akkor munkához látott a compóval. A compók általában olyan szegény asszonyok, akik arra voltak hivatottak, hogy a gyermekágyas asszonyoknak segítsenek a házkörüli munkákban. A compókat a bábák vitték a gyermekágyas házakhoz, egy‑egy bába több compós asszonnyal is kapcsolatban állt, s mindig a fogadott bába ajánlotta be compóját a házhoz.

Feladata volt az anya és gyermeke körüli gondok, teendők feloldása, az esetleges betegségek orvosolása és természetesen a hétköznapi teendők ellátása.

A szülés helyszíneként az ún. tisztaszoba szolgált. A szülés résztvevői között a férfiak semmi esetre sem vettek részt, annak csak másodlagos szereplői voltak, inkább az előkészületekben segédkeztek.

Az újszülött ellátása

Az újszülöttek ellátására vonatkozó cselekvések közül élesen külön kell választanunk a racionális és a mágikus vonásokat. Ez az az időszak, amikor viszonylagosan a legtöbb hétköznapi teendő van az újszülöttel, ugyanakkor ezen időszakot tekintjük a mágikus cselekvések kitüntetett idejének is.

A fürdető vízzel kapcsolatban két variánssal találkozhatunk, az egyik az egészséges gyermek, a másik a beteg gyermek fürdető vizére vonatkozott. Azonban általánosnak mondhatjuk, hogy mindkét esetben azonos módon jártak el, s ettől csak néhány kivétel különböztetheti meg. A főbb eltéréseket vallási alapokon magyarázhatjuk. Míg a katolikusok a fürdető vizet mindig kereszt alakban, napnyugat felé öntötték ki, mondván: ekkor Jézus Krisztus elviszi a gyermek betegségét, és így meg fog gyógyulni, addig a református családoknál ez a szokáscselekvés abban módosult, hogy itt a keresztútra öntötték ki a gyermek mosdató vizét, hogy a szekerek elvigyék a betegséget.

A házasság körüli szokások

A házasságot minden időben komoly dolognak tartotta a közösség, így már magát az elhatározást sem mindig bízták a fiatalokra. A leendő házaspár kiválasztásában – főként a vagyonosabbaknál – a szülék döntöttek. Ezért a tetszés vagy éppen nemtetszés – így a szerelem is –, csak másodlagos szempont volt a vagyoni helyzet és a választott család jó hírneve mellett.

Régen nem maga a legény ment el a lány szüleihez, hanem úgynevezett előcsajhost küldött maga helyett. Ha tevékenysége sikerrel járt, egy víka búzát kapott talpa fárdságáírt. Az ilyen puhatolódzó asszonyságok változatos neveket kaptak a hajdúvárosokon. Szoboszlón közvetítő asszonynak, Vámospércsen kommendálónak, Hadházon követnek, Nánáson loncsosnak, csajhosnak, míg Dorogon kisbundásasszony, lotyó, vagy kerítők névvel illették ezen segítőket. Feladata – a fiú kiválasztottjának –, a lányos ház szüléinek a leendő frigyhez való hozzáállásának megtudakolózása volt.

A hajdúvárosokban, szokásban volt az is, hogy a legény, miután a kommendáló asszony tolmácsolása révén engedélyt kapott a lányos háztól, hogy tiszteletit tegye a lánykérőbe, akkor nem magányosan, egyedül tette azt, hanem valamelyik barátját maga mellé véve próbált szerencsét a lány megkérésére. Azon kérőtársakat nevezték kutyaütőknek, akik nemcsak a leendő vőlegény mellett jelenhettek meg, de a násznagy mellett is, ha éppen ő volt kijelölve kérőként. A kutyaütő feladata nemcsak a kérő kísérése volt, hanem – ahogy azt a neve is mutatja –, egyrészről a kutyák távoltartása, másrészről – nagy valószínűség szerint inkább ez volt a fő ok –, hogy barátját megvédje az esetleges atrocitásoktól.

A leánykérést nem mindenesetben a legény végezte, ha fogadott leánykérőnek vette szolgálatát, akkor a leánykérés kimeneteléről a lányos háztól is fogadtak, megbíztak egy asszonyságot, az ún. kiadóasszonyt, – általában a leányzó kereszt anyját –, aki elment a lánykérőhöz hírt adni. Aki az alkalomhoz illően fekete ruhába, és kisbundába öltözve köszönt be a lánykérő házba, s vitte a jó, avagy a rossz hírt.

Ha a válasz kedvezőként alakult, akkor átadták a „jegyet”, megtörtént a jegyváltás. A jegy mértéke mindig a legény anyagi teheccsígitűl függött, ami mindenkor a leány kizárólagos tulajdona maradt. Cserébe a legény jegykendőt, vagy jegyinget kapott jövendőbelijétől.

A kihirdetési időszak utolsó harmada már a lakodalmi előkészületekkel telt. A lakodalmat megelőző héten már minden család igyekezett megteremteni annak technikai, anyagi és egyéb feltételeit. Ennek egyik legfontosabb közösségi alkalma a csigacsinálás volt.

A hívogatásra a lakodalom napján került sor. Ekkor a vőfit ünnepélyesen is megbízták a vőlegényes háznál, hogy lássa el tisztét, majd a menyasszonyos háznál járva, ott is kérte meghatalmazását:

 A „lovaslegínyes” lakodalmas menet

A böszörményi lakodalmas menet élén a vőfi lovagolt, kezében kivont kardot tartva. Őt követte a vőlegény, két oldalán két‑két koszorús legénnyel. Utánuk – négyesével – 25‑30 lovas legény. A lovasok mögött ment a menyasszony kocsija, a koszorúslányokkal. A menyasszonyi kocsit – két oldalon – két‑két lovas legény kísérte.

Minden egyes lovas legény nyakában csikóbőrös kulacs lógott. Menet közben a cigánybanda egyfolytában húzta a nótákat, s ha a lovas legények megpillantottak egy‑egy jó ismerőst, mindjárt a kezébe nyomták a kulacsot, hogy húzzon belőle.

Lakodalom

A lakodalmas szobában történő események – az átrendezés manuális tevékenységével is jelezve – a megszentelt térben történnek, ahol immár nemcsak a profán, tényleges idő változik meg azáltal, hogy a lakodalom, s a lakodalmi vacsora során is a vőfi által meghatározott időbeosztás veszi át az események alakulását, irányítását, annak sorrendjét és időbeliségét, de a valós térbeli hely is átalakul. Az így megváltozott, megváltoztatott tér‑, és időbeli viszonyok között a menyasszony és a vőlegény is, különleges – a megszokottól eltérő – szituációba helyeződik.

Menyasszonykontyolás

Éjfélkor jött el az ideje a kontyolásnak. Az 1800‑as években – mikor még a fiús és lányos házaknál külön‑külön tartották meg az ünnepi eseményt – a vőfi – ha éjfél felé járt az idő – maga mellé vett két idősebb asszonyságot és elment a menyasszony szüleihez a fíketőért. Csakúgy, mint a lakodalom összes mozzanatának, így az újasszony bemutatásának feladata is a vőfire hárult.

Az elhálást megelőző szokáscselekvések által – vőfi búcsúztatók a szülőktől, testvérektől, legény‑ és leánycimboráktól – ugyan már megtörtént a formális „eltávolodás, elszakadás”, de az új állapotot – az emberré‑, illetve asszonnyá válást – csak a tényleges nász, az elhálást követően nyerik, nyerhetik el.

A halál körüli szokások, és hiedelmek

Az emberi élet utolsó fordulójáról, a halálról, a temetésről, a halott eltakarításáról méltatlanul kevesen és kevesebbet írtak, mint a születésről vagy éppen a lakodalomról. A halálozás, a temetés és a hozzákapcsolódó szokások felgyűjtése mindig is háttérbe szorult: ‒ úgymond „kényes” területként tartották számon e hagyományokat.

Haldoklás

A haldoklót sohasem hagyták magára. A család valamelyik tagja mindig a haldokló körül tevékenykedett, ellátta a körülötte lévő teendőket. Meghallgatták úgymond utolsó kívánságait, melyek zömében nem az öröklésre hagyatkoztak, hanem a halálát követő szertartásra. A beteget, a közelebbi rokonok is meglátogatták. Beszélgettek vele, próbálták megkönnyíteni számára az utolsó utat. Törődtek a haldoklóval. Ilyen esetekben a gyermekeket sem különítették el, természetesnek tartották, hogy a családban valaki el fog távozni.

A halált minden esetben szakszerű halottkémlelés útján kell bizonyítani. Úgymond a halál beálltát hivatalos embernek kellett megállapítani. Ha orvos nem volt, akkor ezt a feladatot a halottkém végezte.

A gyász ideje alatt a ház eredeti funkciója is átalakult, – ha csak jelképesen is, de elvesztette addigi szerepét, – a temetés idejéig megszűnt a család otthona lenni. A halál időpontjában megállították az órát, a tükröt fekete kendővel takarták le, hogy a halott lelke meg ne láthassa magát benne.

A halottmosdatás szokása mélyebben gyökerezik, mint az a nép – bár a cselekvést, magát gyakorolja – tudatából kitűnne. Az elhunyt testének letisztítása nem csak egészségügyi célt szolgált, de az eljárás eredete a rituális tisztálkodás szokására vezethető vissza, mely a halál beálltával egyfajta elválasztó rítusként funkcionált.

Míg a halott körüli teendők folytak, addig a család – legfőképpen annak férfitagja – elintézte a hivatalos teendőket. Többek között megrendelte a koporsót.

A koporsó és fejfa halottaskocsi

A sírt még az 1900‑as évek elején is a rokonok, ismerősök ásták ki. Nekik ezen alkalmakra szalonnát, kenyeret és pálinkát vittek a temetőbe. A sír kiásása a későbbi időkben már a temetőcsősz, majdan a sírásók teendői közé tartozott. A sírásásért – ha azt nem rokon végezte – 1‑2 koronát adtak, vagy egy liter pálinkát, kenyeret és szalonnát.

A halálkocsik nemcsak szerkezeteikben és méreteikben különböztek a többi szekrényes felépítésű kocsiktól, hanem külső megjelenésükben is. A halottaskocsik különlegességét a szerkezetére felépített faragványok, illetve a négy sarokra külön‑külön felerősített, angyalt megjelenítő szobrok tették egyedivé.

A koporsó színe mindig összhangban állt az elhunyt életkorával. Idős embernek fekete, középkorúnak barna, fiatalnak fehér színű dukált. De, Böszörményben, az 1800‑as években ún. színes‑virágos koporsókat is készítettek!

A fejfákat a korábbi időkben mindig ingyen készítették, a fáradozás fejében pénzt nem fogadtak el. Azonban – a munkálatok ideje alatt – illett a fejfafaragónak élelmet és italt vinni. A későbbiekben a fejfákat már kerékgyártók, bognárok, esetlegesen ácsok készítették.

A hajdúvárosok temetőinek sírjeleit több csoportba sorolhatjuk. Ezen csoportok közül – már előfordulási gyakorisága kapcsán is – a legkiemelkedőbb csoportnak az ún. csónak alakú fejfákat kell tekintenünk. A fejfák méretei minden esetben, szoros kapcsolatban álltak az elhunyttal. Méreteiben, alakjában és síkdíszítményeiben egyaránt kifejezést kapott az elhunyt kora, neme és vagyoni helyzete. A fejfákról már távolról megállapítható volt – anélkül, hogy a feliratot elolvasták volna – ki nyugszik alatta. A fejfa színe, mérete, elhelyezkedése a síron és legfőképp a fejfa csúcsdísze mindig biztos eligazodást nyújtott az alatta nyugvóról.

A fiatalon elhunyt gyermekek minden esetben kisebb, vékonyabb fejfát kaptak, mint a felnőttek. Természetesen e fejfák arányaikban megegyeztek a felnőttek sírjelével. A nők, fejfaként – ha páros sírhelybe temetkeztek – mindig alacsonyabb fejfát kaptak, mint a férfiak. A páros temetkezés esetében a feleség sírjele a férfi sírjelének a bal oldalára került. A tehetősebb emberek fejfája nagyobb, vastagabb volt az átlagostól, de nagysága nem kirívóan haladta meg az átlagost, és arányaiban sem térhetett el tőle.

A méreteken kívül a fejfák csúcsdíszítményei is jelezték az elhunyt nemét. A nembeli hovatartozás jelölésére a hajdúvárosokban három fő típust különböztettek meg a csónakalakú fejfák tekintetében:

A csúcsos fejfát egyaránt kaphatták nők és férfiak. Az ún. „csikjás” fejfát csak férfiak, a „kontyos” fejfát kizárólag a nők sírjeleként használták.

A „csikjás” és „kontyos” fejfáknak több variánsa is kialakult, de fő formai elemeiben nem történt változás. Így a fordított szívalakot, vagy a szívalak formai változatait kizárólagosan férfiak, míg a legömbölyített, illetve többszörösen egymásba helyezett íves formákat – a „kontyot” –, mely tulipánra emlékeztet, csak nők sírjelének használták.

A hajdúvárosok temetőinek egyéb sírjelei

A hajdúvárosok sírjeleit alapvetően négy csoportba sorolhatjuk. Az első háromba tartoznak a református lakosok sírjelei, a fejfák, míg a negyedikbe a katolikus vallású emberek sírjeleit, a kereszteket soroljuk.

A legalapvetőbb és a legegyszerűbb csoportba tartoznak az ún. fatönkös fejfák. Kialakításuk a legkezdetlegesebb, ami felhasználási területüket is jelentősen behatárolja. Többnyire a szegényebb anyagi lehetőségekkel bíró családok sírjeleiként jelentek meg a temetőkben. A hajdúvárosokban az oszlopos fejfaforma – Hajdúböszörményt kivéve – szinte mindegyik hajdúvárosban előfordul. Természetesen ezen oszlopos fejfák – a fő csoportokon belül is – tagolhatók, így egy‑egy településre más‑más típusok jellemzők.

 Sírkőtáblák és sírkőtömbök

A sírkőtömböket, vagy más néven obeliszkeket már egy megfelelő méretű, földbe mélyített kőlapra állítják, hogy megakadályozzák a kőtömb lesüllyedését. A viszonylag régebben állított sírköveken a felirat minden esetben csak az előlapon található, akkor is csak a legszükségesebb adatokat tartalmazza.

Az obeliszk formájú sírkövek között külön csoportot képviselnek a négyzetes tömbből felmagasodó csonka gúla alakúak, amelyek meghaladják a 2‑3 méteres magasságot.

Az elhalt alakját mintázó szobor csak kevés található a hajdúvárosok temetőiben, ilyen Dobó Sándor tanító Hajdúböszörményben lévő sírszobra, melyet Nagy Sándor János debreceni szobrászművész mintázott meg, és Harró Károly kőfaragó készített el, illetve a kiállításban is láthatóvá váló Cseh Béla síremlékén állt bronz fej is, melyet Gách István készített.

A műkő térhódításával megjelennek a fejfát utánzó kősíremlékek is. A hajdúvárosokban előforduló, fából készült sírjelek minden típusa megtalálható közöttük. A csónak alakútól kezdve az oszlopos fejfák minden változatát készítették a helybeli mesteremberek. Természetesen ezzel a fejfaállítás hagyománya is megváltozott, immár nem ácsok, kerékgyártók és jókezű mesteremberek készítették a sírjeleket, hanem kőművesek, és műkövesek.

Kovácsoltvas kerítések a temetőkben

A temetőkhöz tartozó sírkerítések jelentéstani értéke ez idáig elkerülte a kutatók figyelmét, holott a sírmellékletek közül e sírkerítések jelentős funkcióértékkel bírnak. Mindamellett, hogy jelölik a sírok határát, ha csak jelzésértékűen is, de kifejezik a sírban fekvő, illetve a sírt gondozók anyagi tehetségét is. Ugyanakkor jelzi a kor építészeti stílusát is, mivel a vasművességben megnyilvánuló stílus nagyjából rokon az adott korszak építészete által elvártakkal.

Szertartás a temetőben

A sírhoz érve a koporsót kiveszik a halálkocsiból, és a sír mellé helyezik. A végtisztességtévők itt is úgy álltak fel – immár a koporsó körül –, mint tették azt a templomban. A szokásjog szerint először itt is a dalárda énekelt. Őket követte a pap beszéde. A koporsó sírba tételét a dalárda éneke kísérte. A halott rokonai közül négy erősebb férfi – az ének közepette – a sírgödörbe engedte a koporsót. A sírban lévő koporsót a csősz igazította be a padmalyba. A sír behúzását régebben a rokonok, később a csősz, majd a legújabb időkben a sírásók végzik. Ekkor állítják be a fejfát és elhantolják a sírt, illetve ilyenkor helyezik rá a koszorúkat. Legalulra a legkedvesebb hozzátartozó koszorúját helyezik.

A halotti tor, az emlékezés

A temetést követő halotti torra a közeli rokonság minden tagja hivatalos volt. A torra érkezőket pálinkával kínálták, majd mindenki helyet foglalt a megterített asztalnál. Ilyenkor tyúkhúslevest készítettek az elmaradhatatlan csigatésztával, másodiknak pörköltet vagy gulyásoshúst tálaltak. Az étel elfogyasztását követően borozgatás mellett elbeszélgettek. Sokszor felemlegették az elhunyt tulajdonságait, történeteket meséltek a vele megtörtént dolgokról, esetekről. A fenti tevékenységek mind azt szolgálták, hogy – ha pillanatnyilag is –, de feloldják azt a hiányérzetet és fájdalmat, ami a hátramaradottak tudatában keletkezett.

A halott emlékének az ápolását szolgálta a gyász időszaka, mely a lelki ráhangolódáson kívül a külsőségekben is megnyilvánult. A gyászruhát a halott családtagjai már a halál bekövetkezte után magukra öltötték. A gyászruha mindenesetben fekete színű volt. A teljes gyász főként az asszonyok ruházatát határozta meg, a férfiak gyászát – a temetést követően – csupán a kalap mutatta, mely csak fekete lehetett.

Szekeres Gyula

 múzeumigazgató ‒ etnográfus

grafika: Gellén Rita

fotó: Horváth Tamás